Hova tűnt a régi ifjúságom, a gyerekkorom, amikor önfeledten játszottam a kis barátaimmal?! Amikor gondtalanul játszottam, szórakoztam, és szinte bármit megtehettem, illetve megkaphattam amit csak akartam (persze az ésszerűség határain belül). Szegény családban nőttem fel, anyuék az utolsó pénzüket a családiházunk felépítésére költötték, de igyekeztek mindent megadni nekem és a testvéremnek. Ha szűkösen is, de megvolt mindenünk.

Azóta sok minden változott! Befejeztem az iskolákat (lediplomáztan, amire nagyon büszke vagyok), elkezdtem dolgozni (pont annyi pénzem van mindig, ami éppen egy hónapig kitart), kirepültem a családi fészekből (egy kis saját lakásba). A barátaim szép lassan elkoptak, illetve elfogytak (iskola, munka, párkapcsolat adta ezt a helyzetet). Lett egy élettársam is (lassan már egy kerek éve), akivel a mai napig szerelmesek vagyunk egymába. A szüleimhez bármikor fordulhattam/fordulhatok, akármi történik is. Ez így nagyon jónak hangzik, panaszra ilyen szempontól nem is nyithatnám a szám! De mégsem az igazi!

Rettentően figyelnem kell az anyagiakra (no nem azért mert szűkmarkú vagyok, hanem mert a párommal szűkös anyagi körülmények között élünk). Rossz érzés, amikor a boltban az árcédulákat kell bogarásznom, hogy mit vehetek, mi fér bele a keretbe! Rettentő érzés, hogy igaz barátaim sincsenek (sőt egyáltalán nincs is)! Magányosnak érzem magam! Úgy érzem hiányzik valami az életemből! Hiányzik egy igaz barátnő, akivel bármiről csacsoghatok!  Ami már felettébb nyugtalanító! Persze ott a családom, a párom, a cicáim, de mégsem ugyanaz! Mert úgy érzem üres az életem! Nincs más, csak a munka, az otthoni teendők, és másom nincsen! Vátoztatni kellene a dolgon, érzem a változás kényszerét és szelét a levegőben! Muszáj!